Fent, a messzi északon ? Svéd Lappföld #1

Vannak ezen a bolygón olyan természeti csodák és jelenségek, melyek csak akkor mutatják meg magukat, ha az emberlánya kellő alázattal és kalandvággyal felvértezve személyesen keresi fel őket. Ilyen csodajelenség az Aurora Borealis (azaz az északi fény) is, ami igen szeszélyes hölgynek mondható, hiszen viszonylag sok tényezőnek kell megfelelő összhangban lennie ahhoz, hogy megláthassuk.

Előfordulási helyét tekintve az északi félteke északisarkkörön túli területei a legoptimálisabbak, viszont ott is csak a téli időszakban, amikor a napfény alig mutatkozik arrafelé. Fontos az is, hogy az időjárási feltételek is megfelelőek legyenek, mivel a masszív hófelhőkön nem tud áthatolni a fényjelenség. És végül, talán a legfontosabb tényező, hogy a Napból érkező napszél elég intenzív legyen és pont akkor érje el a Föld légkörét, amikor mi épp az égboltot kémleljük fent, a messzi északon. Az Aurora Borealis testvére a déli féltekén szokott tündökölni. Ő az Aurora Australis nevet viseli. Új-Zéland déli területein, illetve az Antarktiszon adottak a feltételek ahhoz, hogy szemügyre vehessük.

Most, hogy a tudományos hátteret nagyon nagy vonalakban megismerhettük, nyargaljunk át arra a sokkal izgalmasabb részre, ami az északra történő utazást és az ott tartózkodást meséli el. Jól hangzik, ugye?

A Kirunában, Svédország legészakibb városában töltött néhány nap nem kifejezetten túrázással, mint inkább azzal telt, hogy mindent lássunk, amit lehet. Persze, így folyamatos mozgásban voltunk és napi 10-15 km sétát így is simán teljesítettünk.

Az utazásunk során mindvégig tömegközlekedéssel és gyalogszerrel közlekedtünk, ezzel is hozzájárulva a környezetbarátabb turizmushoz. Így persze sokkal emlékezetesebb és izgalmasabb lett az utazás. A kedvencem még mindig a Stockholmból 18:00 körül induló éjszaki vonatkozás, amivel másnap 9:30 körül érkeztünk meg Kirunába.

Kiruna egy elég barátságos város, ami Stockholmtól kicsit több, mint 1.200 km-re, az északi-sarkkörtől pedig 145 km-re északra található, Norrtbotten régióban. Igazán fontos város még így is, hogy olyan eszméletlenül messzinek tűnik. Jelentőségét a város külterületén jelenleg is aktívan működő, 1890-ben alapított LKAB bányatársaság által üzemeltetett vasércbánya adja. Olyannyira jelentős a bánya tevékenysége, hogy az "óváros" (centrum) részen található épületek alatti talaj állékonysága kockázatokat jelenthet, ezért úgy döntöttek, hogy a várost apránként elköltöztetik. Ezen a linken megtekinthető egy 2019. októberében kézült kis videó arról, ahogy egy régi, helyi jellegzetes épületnek számító házat az új helyére szállítanak.
Szóval ez egy ilyen remek kis északi város. :)

No, de nézzük, hogyan is telt a Kirunában töltött néhány napunk. Elsőként a megérkezés előtti néhány óra élményét szeretném kicsit felidézni.

A vonatunk Stockholmból 18:00 óra után kicsivel indult útnak. Kicsit szomorú voltam, mivel sem a svéd fővárosban, sem onnan kb 1,5 órányira még nem volt havas a táj. Ez több szempontból is szomorkodásra adott okot számomra. Egyrészt azért, mert egyszerűen imádom a havat, másrészről pedig azért, mert ismét saját szememmel tapasztaltam meg a globális felmelegedés hatásait. 2015-ben jártam először Svédországban, akkor varázslatos volt a hóba burkolt Stockholm. De most, 2020. januárjában sajnos már nem így volt.

Ettől eltekintve az utazás izgalma lázban tartott és nagyon élveztem az éjszakai vonatkozást a kis hálókocsis "priccsemen". Az indulás után, másnap reggel 7:00 óra magasságában ébredtem, ekkor már javában a Svéd Lappföld belsejében jártunk. A büfékocsiban ülve, a reggeli kávét iszogatva kémleltem a vagon mellett elsuhanó tájat. A hóval borított fenyők hihetetlen sebeséggel úsztak el az ablak mellett és már kezdett derengeni a horizonton felkelő nap. Nagyon szeretem az utazásnak ezt a részét.

9:30 körül a vonatunk befutott Kiruna vasútállomásra, ahonnan a csomagjainkkal felpakolva besétáltunk a város központjába, ahol a szállásunk volt. Ez nagyjából fél órát vett igénybe, fotózással és bámészkodással együtt.

A csomagokat a szállásunkon, a SPiS hostelben biztonságba helyeztük, majd ismét nyakunkba vettük a város központját és megnéztük az 1912-ben, fából épült neogótikus templomot, ami Svédország egyik legnagyobb faépülete. Különlegesség a különlegességben a templom oltára. Európa szerte, ha betérünk egy keresztény templomba, akkor az oltárnál valamilyen Krisztus- vagy Szűz Mária-ábrázolást láthatunk. A kirunai fatemplomban ezzel szemben egy hatalmas tájábrázolás fogad bennünket. Amennyire tudom, a svédek nem túlzottan vallásosak. Viszont egy ennyire pozitív töltetű oltárkép elé szerintem még azok az emberek is szívesen leülnek kicsit, akiknek hite nem az egyházéval azonos.

Ezt bizonyítja az is, hogy a templomot kvázi koncertteremként is használják. Ennek részleteiről a #3 részben fogok beszámolni.

A templom után következett - és végül a törzshelyünkké is vált - a "Café Safari" nevezetű kávézó, ahol igazán remek kávék és sütemények mellett kicsit megmelegedtünk és szemügyre vehettük a helybeliek hétköznapi életét. Az egyik asztalnál idősebb svéd hölgyek trécseltek egy forró te vagy kávé mellett, míg egy másik asztal körül egy kis család ült össze a helyi finomságok köré. Pezsgett a két szintes kávézó az élettől, de mégis annyira nyugodt volt. Sikerült elcsípnem egy ember-mentes pillanatát.

A kávézás után birtokba vettük a szobánkat a hostelben, felfrissítettük magunkat a hosszú utazás után és vártuk, hogy elérkezzen az ideje annak, hogy kimenjünk a város szélén elterülő hegyoldalra. Szerencsénkre abban az időszakban, amíg a városban tartózkodtunk, nem volt kifejezetten hideg - nagyjából -6°C és -12°C között mozgott a hőmérséklet -, viszont az északi szelek eléggé lerontották a hőérzetünket. Mi persze jól felkészülten érkeztünk meg a hómezőkre, több réteg ruhát öltöttünk magunkra és végre kimentünk az északi fény "vadászterületre". Ez volt az első esténk, amikor a szeszélyes hölgy még nagyon félénk volt és nem igazán akarta megmutatni magát. Így hát türelmesen várunk a hideg széllel dacolva. Egy kis idő elteltével aztán a légáramlatok egyre felerősödtek, míg arra lettünk figyelmesek, hogy egy északi hóvihar kellős közepén állunk. Életveszélyben ugyan nem voltunk, de nagyon izgalmas volt megtapasztalni, hogy milyen egy is a természetben lenni, amikor az elemi erők munkálkodnak.

Amikor a vihar elcsendesedett, akkor a szemközti hegy fölött felsejlett Ő, aki miatt oda utaztunk. Elég halványan és nem túl intenzív mozgással mutatkozott be nekünk, de mi már ettől is rendkívül boldogok voltunk. Az aznap gyalogosan megtett 15 km, a szeles kaland és az északi fény látványa után jól esett az alvás.

A második napunknak is izgalmakkal telve vágtunk neki. A közös reggeli után nyakunkba vettük a várost és 13 km-es sétával bebarangoltuk a régi városrész jelentős részét. Szemügyre vettük a helyi építési stílusokat és csak úgy kapkodtuk a fejünket a hangulatosabbnál hangulatosabb skandináv házak láttán.

A nagy séta után ismét az esti órákat vártuk, hogy újra felmehessünk a hegyoldalra várni a csodát. Amikor elérkezett az idő, ismét felvettük a bevetéshez szükséges, több rétegnyi ruhánkat és már úton is voltunk. Legnagyobb meglepetésünkre, még ki sem értünk a városból és az utcai fények ellenére már láttuk is a zöld színű íveket az égbolton. Mondanom sem kell, egyre szaporábbak lettek a lépteink. Hamar elő is kerültek a telefonok. Jobb híján, mivel most először nem cipeltem magammal a fotós felszerelésemet...

Néhány óra elteltével aztán elbúcsúztunk a szeszélyes hölgytől, mivel sosem lehet tudni előre, hogy találkozunk-e még vele...

Ha tetszett, amit fent olvastál javaslom, hogy kövesd figyelemmel a bejegyzéshez tartozó további  írásokat is.

Szerző: Menyházi Regina

Szeretnél még több érdekes és hasznos cikkeket olvasni? Kattints a lenti gombra és már böngészhetsz is!